Szent Ferenc rendi egykori temploma, a belvárosi római katolikus főtemplom 1724 és 1757 között épült. Az építkezés az 1718-ban emelt kápolna bővítése volt. Giovanni Battista Carlone egri építész tervezte a barokk templomot és a mellette álló rendházat. Az egyenes záródású szentély. A műemlék templom főhomlokzatát toszkán fejezetű pilaszterek osztják három részre. A golyvázott párkány felett díszes oromzat szoborfülkével, fölötte timpanonnal. Az álkeresztboltozatokkal készített négy boltszakaszos templom hajója magas. Az oldalfalakat két-két pilaszter tagolja, felettük toszkán fejezet és háromrézses golyvázott párkány, elkülönítve a kétoldalt elhelyezkedő mellékoltárfülkéket. 1770-ben, majd egy földrengés következtében 1867-ben is folytak javítások és átépítések az épületen.

Képeslap – Verseghy Könyvtár Képeslaptára
A templom félköríves, egyszerű keretelésű kapuzata, párkányán középen Szent Háromság szoborcsoport 1757-ben került a helyére.

Fotó: Kósa Károly – Verseghy Könyvtár
azonban a szentély bizonyult kisszerűnek, ezért a hívek adományából 1750-től a mai apszissal kibővítették a szentélyt, és mögötte tornyot emeltek. A templom alatt kripta épült, az ott lakó ferencesek temetkezési helyéül. 1849-ben odatemették Kossuth Lajos húgának egyéves kisfiát is, amikor a család a császári csapatok elől Debrecen felé menekült. A kripta egy részét a legutóbbi rekonstrukció alkalmával helyreállították és egy urna-temetőt alakítottak ki.
1835-ben készült el a templom toronysisakja. A klasszikus stílusú toronysisak és tűzkiáltó erkély Homályossy Ferenc építész munkája. A körüljárható rácsos erkélyről figyelte a tűzőrség a várost. Tűz esetén félre verték a harangokat és vörös zászló segítségével jelezték, hogy merre induljanak az önkéntes tűzoltók. Ekkor készült el a toronysisak aranyozása is, melyhez 34 körmöci aranyat használtak fel.
A templom főoltára hármasan tagolt. Legfelső képén, ovális keretbe foglalt festményén Szent István ajánlja fel országát a Magyarok Nagyasszonyának.

Az oltárt 1889-ben Fuhrmann Gyula oltárépítő készítette Szepesiglón.
A szentségtartó 1745-ben, a freskók 1819-ben készültek, a stációképek is már a 19. századból származnak. A templomban tizenegy oltár található. A három-három mellékoltárfülkét dór párkányfejezetes félpillérkötegek választják el egymástól. Az egyik mellékoltár Szent István királyt ábrázolja. Az oltár mellett liliomos Szent Imre és a kardot tartó Szent László szobra áll, míg a felső részt a Szentháromság ábrázolása díszíti. Az oltár címerpajzsán két aranyozott oroszlán csizmát tart. Ez arra utal, hogy a csizmadiák céhe állíttatta az oltárt a 18. században.
A Belvárosi Szentháromság Templom oltárai képeslapokon
A mellékoltárok és az impozáns szószék a híres budai ferences műhelyből származik, és a restaurátorok szerint mesterük a kor leghíresebb művésze ebben a vonatkozásban: Konti Lipót Vilmos. Kiemelkedő szépségű a templom barokk szószéke, melynek hangvetőjét, melyet két angyal tartja, tetején a Jó Pásztor alakja, alatta a négy evangélista látható. A színes üvegablakokat buzgó szolnoki családok adományaiból készítették 1893 és 1895 között. Az orgonát 1894-ben az Angster cég készítette. A Rieger cég 1924-ben kiegészítette hat regiszterrel, így 2018 síppal rendelkezik: hangversenyekre alkalmas.
A templom fennállásának 250. évfordulóján restaurálták a nyugati főkapu felett található Szentháromság szoborcsoportot és a kapu kőkeretét, valamint felújították a templom előtti Szentháromság teret. Legutoljára 2020-ban újult meg kívül-belül a templom. 2025. május 10-én helyezték fel a templom tornyára az új toronysisakot, melyet Gáspár István plébános szentelt meg. A toronysisakba időkapszula is került, benne egy irattal, amelyet Gáspár István plébános, Hartung Ferenc és Vizy Domonkos kisegítő lelkészek, Vidra Sándor egyházgondnok, a felújítás koordinátora, valamint Gáll-Csepeli Anikó, az egyházközség világi képviselő-testületének elnöke írt alá.
A templom és a hozzá tartozó kolostorépület Szolnok egyetlen első osztályú műemlék-épületegyüttese. A kolostor elrendezése a hagyományos mintát követi: a templomhajóhoz délről emeletes épületszárnyak csatlakoznak, szabályos formában keretezve a kvadrumot. A szentélyhez kapcsolódó keleti szárny 1723-29. között készüét el, majd a refektórium és a konyha déli traktusa (1731-1733), ahogyan azt a refektórium kőkeretezésű kapujának zárókövére faragott évszám megőrizte.

A kolostor alatt boltozott pince volt, ahová valamikor a nyugati lépcsőházból lehetett lejutni. Ezt a pinceszakaszt a magas talajvízszint és valószínűleg szerkezeti problémák miatt feltöltötték és lezárták, de a lépcsőlejárat felső szakasza még ma is látható. A keleti és a déli traktus pincéje ma is megközelíthető a padlóba vágott keskeny csapóajtón keresztül.

Többszöri felújítás után, a 20. század elején az eredeti zsindelyfedést palafedésre cserélték. A földszinti nyitott kerengőt ablakokkal beépítették, befalazták. 1919-ben több belövés érte a kolostort. A konyha boltozata beomlott, ezért poroszsüveg födémre cserélték, a refektórium boltozatát acél oszlopokkal támasztották meg. Az 1950-es években kollégiumot rendeztek be az épületben: a cellákat, kerengőket lefalazták, új egyeneskarú acéllépcsőt vágtak a keleti kerengő boltozatába.
2005-ben felújították az épület barokk fedélszékét, majd a palafedést hódfarkú cserépre cserélték. Ekkor kellett lebontani a barokk párkányt, mert a téglafalakat vasbeton koszorúkkal erősítették meg, hogy a tetőszerkezet megnövekedett súlyát átadja a falaknak. A főbejáratot és a refektórium barokk ajtaját 2000-ben restaurálták.

Fotó: ÁRTÉR Építészműterem Kft.
A mahagónivörös szín világiasabb hangulatot adott a plébánia és a rendház helyiségeinek, az antik zárakat ezüstös cinkelt bevonattal újították fel. 2005-ben, a kvadrum homlokzatfelújítása után újult meg a belső kolostorkert.
Forrás:
Csendes Mónika – Álmosdi Árpád: „…Emberrűl s állandójul”– A volt Szolnoki Ferences rendház felújítása. (epiteszforum.hu)
A felszentelésének 250. évfordulóját ünneplő Belvárosi Nagytemplom képes kiadványa. Szolnok, 2004.
Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Képeslaptár
Szolnok megye műemlékei. Szolnok, 1988.









